Baszkok, katalánok, spanyolok ó Ibér kultúra és identitás
Pap András László

Daniele Conversi. The Basques, the Catalans, and Spain:
Alternative Routes to Nationalist Mobilization. London: Hurst, 1997
                    (American edition, Reno: University of Nevada Press), 312. o.


Külpolitika (Foreign Affairs), vol. 4, 1998/4,  o. 107-111.
Az 1990-es években a ethnonacionalizmus ismét a politikatudományi vizsgálatok homlokterébe került. A fokozott nemzetközi konfliktusveszély okán a figyelem Európában elsõdlegesen a kelet-európai régióra irányult, és az ír, valamint a baszk-katalán nemzeti törekvéseket leginkább a "kis", illetve "periférikus" jelzõkkel illették. A baszk és a katalán nacionalizmus több szempontból hasonló, hiszen nagyjából egyidõben, a XIX. század második felében, a spanyol államszervezeten belül fejlõdött ki mindkettõ, az ország gazdaságilag legfejlettebb régiójában található, és a nagytömegû bevándorlás miatt történetileg hasonló kihívásoknak volt kénytelen megfelelni. Közelebbrõl vizsgálva azonban merõben eltérõ képet mutat, olyannyira, hogy a gazdasági-történelmi-ideológiai különbségek számosabbak a hasonlóságoknál. A kérdést legutóbb Juan Diez Medrano vizsgálta Divided Nations: Class Politics and Nationalism in the Basque Country and Catalonia (Ithaca: Cornell University Press, 1995) c. könyvében; elsõsorban szociológiai és gazdasági kutatások eredményeit alapul véve. Daniel Conversi könyve nyelvi, ideológiai és kulturális kérdések elemzésére épül és ezúton ad képet e két régió politikai szocializációs, kulturális és államhatalmi berendezkedésérõl. A Közép-Európai Egyetem professzora együtt vizsgálja a modernkori nacionalizmusok három talán legégetõbb területét: a politikai értékek és kultúra, a (nemzet)állami szerepvállalás, valamint a politikai erõszak alkalmazásának kérdését.
Az 1978-as spanyol alkotmány kilazította a francoista államszervezet szorítóan merev unitárius szerkezetét. Különösen a "történelmi" kisebbségnek, illetve konstitutív nemzetiségnek számító baszk és katalán területek részesültek a decentralizáció és autonómia kiváltságában. Amíg a békés és alkotmányos eszközökkel létrehozott (a középkori önkormányzat nevét viselõ) katalán kormány, a Generalitat elismerte a spanyol állam szuverén legitimációját, az Euzkadi néven autonómiát nyert baszk Guipuzcoa, Vizcaya, és Alava tartományok lakosságának jelentõs és meghatározó kisebbsége (fegyveres erõszak alkalmazásától sem visszariadva) a teljes függetlenség híve maradt.
Daniel Conversi könyve az elnyomó spanyol nemzetállam ellen irányuló, de eltérõ értékek és retorika alapján mobilizált; inkább befogadó katalán, és dominánsan kirekesztõ baszk nacionalizmusok természetrajzát vizsgálja. Amíg az elkülönült nyelvi és kulturális identitásra épülõ katalán nacionalizmus esetében a békés, befogadó és "kohézív" nemzeti retorika fõ csapásiránya tisztán kirajzolható, a baszk nyelv és kultúra szegényes irodalmi és mûvészeti hagyományai miatt maga az erõszak válik a nemzeti egység és énkép megtestesítõjévé és kifejezõjévé. A katalán nyelv és (magas)kultúra biztos alapot teremtett a kasztíliai asszimilációs hatásoktól (pontosan ezáltal) magát függetlenített elit számára, hogy kifejlesszen egy olyan, a gazdasági-, társadalmi-, és politikai feszültségek levezetésére alkalmas kulturális identitást, amelynek gyümölcse lett a jelenlegi rugalmas, koherens, és erõszakmentes autonómia. A többé-kevésbé asszimilált baszk elit ugyanakkor képtelen volt kisebbségi érzéstõl mentesített, versenyképes nemzeti kultúra életrekeltésére. A baszk nacionalizmus dogmatikai alapja lényegében változatlan maradt: az állami centralizációtól és elnyomástól való félelem, a mindent elsöprõ modernizációs robbanás traumájának bódultsága, valamint a kulturális asszimiláció fenyegetettségét enyhítendõ, kirekesztõ, erõszakalapú politika jellemezte. Conversi álláspontja szerint ugyanis az elkülönült kulturális identitás hiánya, a baszk nemzeti mozgalom eredendõ gyengesége. Az ekképpen kicsiholt nemzeti ideológia szükségképpen "antagonisztikus identitás" lett, azaz nem csupán a többi csoporttól szemantikailag szükséges különállás hangsúlyozása jellemzi, hanem kifejezetten egy negatív összevetésen alapuló kirekesztésre épít.
Az anyaállam nélküli társadalmak nemzeti önazonosságot építõ harcában a viktimizáció retorikája fontos politikai fegyver ; így történelmileg a baszkok és katalánok egyaránt a spanyol központosító politika áldozatainak tekintik magukat, hiszen a középkorban oly virágzó önkormányzatok elõbb a Bourbon királyok, majd a jakobinus-liberalizmus vesztõhelyére jutottak. Az alapvetõ különbségek kiemelése ugyanakkor elengedhetetlen, hiszen amíg 1714 elõtt a katalán fueros  egyetlen, dicsõ középkori hagyományokkal rendelkezõ politikai egység volt; a baszk önkormányzatiság széttagolt tartományi autonómiák halmazát jelentette, és a valamennyi baszk területet (így Navarrát és a francia vidékeket) magába foglaló Euzkadi néven megálmodott Baszkföld történelmi elõzmények nélküli modern invenció.
A J. S. milli értelemben történetileg átélt és a közös nemzeti emlékek formájában létezõ nemzeti érzés a politikai nacionalizmus alapja, amely Conversi olvasatában a "Volk" kulturális felruházását jelenti. A középkori kultúra kontinuitását hangsúlyozó, 1830-óta folyamatosan generált katalán kulturális reneszánsz, amely az értelmiségi elit (írók, történészek, zeneszerzõk, és építészek) valamint egy igen széles középosztály kölcsönhatására épül, baszkföldön ismeretlen jelenség, hiszen a baszk kulturális örökség mindössze bizonytalan folklórt és egy kihaláshoz közel álló nyelvet jelent. A katalán középosztály a parazita Madrid áldozatának tekintette magát, és kész volt anyagi áldozatokat hozni kulturális intézményei támogatására. A baszk gazdasági és politikai vezetõk ezzel szemben nem szálltak síkra a nemzeti kultúra erõsítéséért; értelmiségük spanyolul írt és a baszk nyelv támogatásában egy Európától elzárt, nem kívánatos kulturális gettó árnyképét látta.
Amikor az 1890-es években a kulturális nacionalizmus politikai formát kezdett ölteni, a katalán vezetõk Spanyolországon belüli regionális autonómiában gondolkodtak, és csak a fenti koncepció politikai kudarca után indult el a szeparatista mozgalom. A baszk politikai nacionalizmus kezdettõl fogva szeparatista volt, és nem nemzeti elit, hanem egyetlen személy állt mögötte: a független Euzkadi név- himnusz- és zászlóadója, a PNV alapítója, Sabino de Araha (1865-1903). Számára a baszk identitás legfõbb ellensége a tradicionális társadalmat szétziláló ipari forradalom volt. Katalónia, "spanyol Manchesterként" a XVIII. században lépett az iparosítás útjára, amíg baszkföldön ez az 1870-es évekre robbant be. Miután a baszk nyelv elõtérbe helyezése nem bizonyult megfelelõ retorikai és mobilizációs eszköznek (Arana is felnõttként tanulta meg), Spanyolország legvallásosabb részérõl lévén szó, faji és vallási alapon, tehát eredendõen kirekesztõ módon határozta meg a spanyol ellenében felmutatott baszk faji-nemzeti jegyeket.
Jóllehet 1870-re a katalán lakosság 37%-a régión kívül született, és 1900-ban Bilbao lakosságának harmada bevándorló volt, az indusztrializáció és a tömeges kasztíliai bevándorlás következményeivel nehezebben birkózott meg a "zárt" baszk, mint a "nyitott" katalán nacionalizmus. A kezdeti ellenséges fogadatás ellenére ugyanis (az erõsödõ össz-spanyol nyomás ellensúlyozására) a nyitott és befogadó nemzetfogalom képviselõi váltak mértékadókká; az asszimiláció tulajdonképpen egyetlen ára és feltétele a (nem különösen nehezen elsajátítható és egyébként is a társadalmi mobilitás alapfeltételét jelentõ) katalán nyelv felvétele volt. A kisebbségi baszk nyelv ugyanakkor komoly akadályt gördített a bevándorlók integrációja elé; így többségük az osztályharcra fókuszáló (és a nemzeti kérdésnek kevés jelentõség tulajdonító) szocialista párt tagja lett.
A nemzetállam anyaállam nélküli kisebbségeivel szemben alkalmazott erõszakos politikája a legtöbb esetben visszaüt. Conversi szerint a francoista nyelv-, és nemzetiség politika kifejezetten gerjesztõen hatott a diktatúra ellen munkáló (mûvészek, cserkészek, egyetemisták, helyi egyházi vezetõk, esernyõ-szervezetek, majd a társadalom nagy részére kiterjedõ) politikai mobilizációra.
Amíg napjainkban Katalónia a béke és prosperitás szigete, baszkföld merõben más képet mutat. Az elszigetelt PNV mérsékelt politikájára ráunva, 1959-ben ugyanis fiatal "forradalmi felszabadítók" egy kisebb csoportja megalakította az aranai alapokon nyugvó ETA-t. A mozgalom bibliája az 1963-ban megjelent (egy német emigráns fia, Frederico Krutwig által jegyzett) Vasconia lett, amely harmadik világbeli gerillastratégiát tûzött célul Spanyolország talán legiparosodottabb régiója számára. Bár a szervezetben folyamatosan dúlt az ideológiai vita a marxista, harmadik világbeli és a nemzeti purista erõk között, sõt 1970-ben közel járt a megszûnéshez is, a politikai foglyok amnesztia-ügyében folytatott tömegdemonstrációs kampány és a politikai hangulatkeltést sikeres volt. Az ellentmondásoktól terhes aranai hagyomány tovább munkált tehát: baszkföldön az erõszak a legfõbb mobilizációs fegyverré, valamint legitim politikai eszközzé vált. Az ETA szerint a spanyol demokrácia keserû farce csupán, a francoi elnyomatás inkarnációja, amelyben az erõszak alkalmazása megengedett. Jelenleg az ETA-val az IRAóSinn Feinhez hasonló viszonyban álló, és a szavazatok 13%-át bíró Herri Batasuna párt a nemzeti önrendelkezés vonzó jelszava mögött sikeresen egyesíti a radikális nacionalista kemény-magot, valamint több marxista, környezetvédõ, feminista és ifjúsági csoportot. Bár az 1997-es nyári ETA-merényletet követõ (Spanyolország történetének eddigi legnagyobb) tömegdemonstráció tanúsága szerint a lakosság megelégelte az erõszakot és a militáns felvonulásokat, különösebb változás azóta sem történt.
A könyv elsõ felét kitevõ történeti rész öt fejezetben mutatja be a baszk és katalán nemzeti mozgalmak fejlõdését, a kezdetektõl napjainkig. Külön fejezet foglalkozik a francoista korszak, illetve a demokratikus átmenet demográfiai, politikai, kulturális és ideológiai történéseivel. Az következõ, inkább elméleti rész három fõ kérdést vizsgál: a nyelv, mint elsõdleges nemzeti mobilizációs erõ Katalóniában, illetve a nyelvpolitikai vákuum, és következménye baszkföldön; az igen jelentõs mértékû bevándorlás, és szociálpolitikai hatásai; a politikai erõszak okai és eredménye.
A kötet megkerülhetetlen olvasmány mindazok számára, akik a régió, illetve a nacionalizmus doktrinája iránt komolyabb érdeklõdést mutatnak.

Other articles and books by Daniele Conversi with Hungarian themes:

'Homogenisation, nationalism and war: Should we still read Ernest Gellner?í
Nations and Nationalism, Vol. 13, no. 3, 2007, pp. 371-394

'Resisting Primordialism (and other -isms)', in Daniele Conversi (ed.) Ethnonationalism in the Contemporary World.  London: Routledge, 2002, 336 pages [ISBN: 0415263735]  Paperback edition, 2004 [ISBN 0415332737], pp. 269-290


Articles in Hungarian by Daniele Conversi:

 

'A nacionalizmuselmélet három irányzata', Regio, Summer 1998, no. 3, pp. 37-55. -- With a supplementary interview ('Beszélgetés Daniele Conversivel', pp. 56-62


'A nacionalizmuselmélet három irányzata', in Kántor, Zoltán (ed.): Nacionalizmuselméletek -Szöveggyüjtemény. Budapest: Rejtjel, 2004

'The smooth transition: Spain's 1978 Constitution and the nationalities question', National Identities, vol. 4, no 3, November 2002, pp. 223-244, Translated into Hungarian for Regio, special issue on Spain, no. 3, 2003, pp. 3-36.

ëCentral Secession: The case of former Yugoslavia', in: A demokrácia 10 éve Magyarországo, 1989-1999, Országos Politológus Vándorgyulés, Nyíregyháza: 1999, pp. 261-79

See also:
Kántor Zoltán,  'Nacionalizmus. Izmus?'Confessio, 2005. 3. sz. forrás

Kántor Zoltán, Nacionalizmuselméletek: az összegzések ideje? , Olvasónapló (Regio)

BACK TO THE ORIGINAL HOME PAGE